Lassan egy hete lakom új
otthonomban Turmix néven (ti Koboldnak hívtatok). Be kell vallanom, amikor új
gazdáim otthonához érkeztem, megszeppentem egy kicsit: nem és nem akartam
felmenni a lépcsőkön, a gazdiaimnak csak jutalomfalatokkal sikerült
felcsalogatniuk a második emeletre, de a lakással hamar megbarátkoztam. A
fürdetésnek sem örültem túlzottan, de elviseltem az ő kedvükért, csak egyszer
ugrottam ki a kádból, jól összevizezve mindent és mindenkit, a hajszárító
azonban egyáltalán nem lett a barátom. Igyekeztem elmenekülni előle, de nem
hagyták, így némi küzdelem után ezt is eltűrtem, hogy lássák, milyen jó kutya
vagyok. Jutalmat is kaptam a hősies viselkedésemért: jól kifésülték a bundámat.
Na, azt nagyon élveztem: elnyúltam a szőnyegen és szinte „doromboltam”. Órákig elviseltem
volna a kényeztetést, de sajna vége lett. Persze, azóta is megkapom a napi
adagomat az esti séta után. J
Saját fekhelyem is van az
előszobában. Mindjárt sejtettem, hogy az enyém, birtokba is vettem, bár, azóta
lett egy másik is bent a szobában. Az ágyra bezzeg nem engedtek fel, csak ha a
plédem is ott van, de igazándiból nem nagyon próbálkozom a feljutással. Inkább
hanyatt vágódom a lábuk előtt, úgy követelem a simit, ha pedig szeretetroham
jön rám, összevissza nyalogatom őket – ha hagyják. Kaptam egy plüss nyuszit is,
szeretem rágcsálni, a gazdáim pedig szeretik azt játszani, hogy el akarják
venni tőlem, én meg jól nem adom oda. J
Megtanultam azt is mi az a labda, és hogyan kell vele játszani.
Az első délután nagyot
sétáltam „anyuval”, ismerkedtem a környékkel és a szabályokkal, meg persze a
gazdival, az esti vacsorát követően pedig úgy aludtam, mint a bunda a sok új
élmény után. Új otthonomba érkezésem másnapján kigyalogoltunk a tanyára is. Nem
csak hárman voltunk, jöttek vendégek is sokan: gyerekek, felnőttek egyaránt.
Mindenki a csodámra járt - mert olyan aranyos vagyok - és szeretgetett. Jól
viseltem a helyzetet, ha pedig meguntam, elheveredtem „anyu” vagy a másik
gazdim közelében. Egyébként sem mentem túl messzire tőlük, póráz nélkül sem:
biztos, ami biztos, nehogy egyszer csak eltűnjenek. (Otthon is felpattanok
időnként, és ellenőrzöm, mindenki megvan-e.)
A napi séták azóta is
megvannak: reggel, délben rövidebb, este hosszabb. A lépcsőházban még akadnak
gondok, általában megállok az első emeleten felfelé és lefelé is, de aztán –
némi segítséggel - rájövök, hogy nem jó helyen vagyok. Ismerkedtem már kutyákkal,
emberekkel és nem ugattam! Na, jó az emberekre néha megpróbálok felugrani,
hiába nagyon szeretem őket. A kutyákkal viszont kicsit félős vagyok, helyből
ugrom hátra, ha túl sokáig szimatolgatnak, vagy túl rámenősen ismerkednek
velem. Feltűnően okos vagyok: értem az ül, marad, gyere, várj parancsokat
valamint a NEM figyelmeztetést, és figyelek a nevemre is, ha hívnak, jövök.
Sétálás közben nem húzok, és hamar megtanultam láb közelben közlekedni is, sőt
automatikusan oda húzódom, ha szerintem valami számomra veszélyes jön a
közelembe.
Szóval minden
szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy én egy csoda Turmix vagyok. Az éjszakát
gond nélkül átalszom, és igyekszem megvárni, amíg elém rakják az ételt, bár ezt
még gyakorolnom kell, a „nem kunyerálással” együtt. Azt hiszem, jól haladok: ha
rám szólnak, leülök és várok, persze addig ugrálok, hátha lepottyan valami
falatka. A szobába is csak tegnap pisiltem be, előtte mindig megvártam, hogy
lemenjünk. Nem is értem, mi volt velem. A lépcsőházban is megmakacsoltam magam,
egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni, és éjjel is ugattam egy keveset,
tőlem szokatlan módon. Ma azonban visszazökkentem a megszokott kerékvágásba,
talán az éjszaka átalvása is megint menni fog.
Üdvözlettel:
Turmix
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése